1000 éve.

Már annak, hogy nem írtam semmit a blogra. Valahogy nem akaródzott. A távolság az otthon és az itthon között egyre megszokottabb. Itteni életünk pedig beállt egy menetbe. Kicsit monoton, kicsit fárasztó, de milyen legyen egy 1 éves gyerekkel, ugye. Simi hatalmas léptekkel halad előre. Úgy tűnik a mozgásra tette a hangsúlyt. Mindenre felmászik, amit csak meglát. Mindenről lecsúszik, legyen az csúzda, göröngyös izé vagy lépcső. Nagyon bátor, szinte semmitől nem retten meg. Pontosabban nem szinte, hanem szó szerint semmitől nem retten meg. Mondjuk a sötétet reggel nem szereti, amikor 6kor felkel és nagy buzgón elindul a konyha felé, ahol sötét van, azért félúton visszafordul sírva.

Költözésben is vagyunk. Sok mindent kellett megint csak eldönteni. Menjünk vagy maradjunk, és ha megyünk, akkor hova is menjünk. Északra, vagy maradjunk délen, esetleg vegyük Magyarország felé az irányt? Végül megyünk, mert mindenképpen mennünk is kell, megvan már az itteni lakás új bérlője, és északnak vesszük az irányt. 

Közben, azt hiszem sikerült feltöltenem azokat a videókat, amiket Simi egyéves születésnapján készítettem. Nem egy buliról van szó, csak egy átlagos napról. 
No és ami lemaradt, hogy a játszóházban hogy ütlegelte aranyos lengyel kollégai fejét kisautóval, hogy hogyan adogatta elragadóan az építőkockákat egy nagyon helyes 3 éves kislánynak és hogy hogyan vette el minden gyerek kezéből a kekszet ellentmondást nem tűrve:))) 

Hát így. 

Én meg csak szaladgálok utána, mondom No, No. Tömöm a kezébe a saját kekszünket, hogy azt egye és mosolyogva magyarázom a lengyeleknek, hogy "nem gondolta komolyan, még csak 1 éves...:)" Ők aranyosan visszamosolyognak, hogy persze, persze, de azért elkeseredetten vigasztalják a kisfiút. Megjegyzem az a kisfiú egy szörnyen sírós fajta volt, mindenért elbőgte magát...

Na elmegyek aludni. Jó éjszakát!